Csodaország lélektana: Szemelvény a Díszes Wigwam Meséi közül
Szemelvény a Díszes Wigwam Meséi közül:
Az Örökboldogság Madara,
avagy küzdelem a Leggonoszabb Hétfejű Sárkány ellen
Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren és az Üveghegyeken innen, a Föld nevű bolygó közepén, ahol a Kárpáti hegyek medencéjében a tarka-barka ház kertjében az ugra-bugra kecske mekeg, ott egy Vácegres nevű faluban három varázslóindián varázsolt.
- Ideje törzsi gyűlést tartanunk – szólt Bölcsfőnök a törzsfőnök, mire a Díszes Wigwam Elefánt Csarnokából megindult a vándorlás az Erdei Ülésterem felé.
Elöl haladt Bölcsfőnök. Fején színes tollbokréta, vállán varázslóköpeny, kezében varázspálca volt, körülötte ugrált hűséges csatlósa, a ragyogó fekete bundájú kiskutya. Követte Bölcsfőnököt Mókakoma. Elszánt arcát barázda szelte, nyakában köpönyeg lobogott, öklében pálcát szorongatott, úgy kormányozta fenséges traktorját. Követte Mókakomát Pillangó. Barna bőrét hófehér habruha emelte ki, tündérszárnyak ékeskedtek hátán, egyik karján kiscica dorombolt, másik kezében varázsvessző volt. Követték őket a törzs egyszerű tagjai.
Ment, mendegélt a menet, vándorolt, zarándokolt fel, fel, fel a Hegyre. Sárgán csillámló aranypaprikák, tűzpiros rubin paradicsomok és ezüstös fényű gyémánt almák között kapaszkodtak fel a zöldellő zafírlevelű fák sűrű dzsungelerdejébe. Keskeny, kacskaringós ösvényre tértek, majd kibukkantak az erdei tisztásra. A tisztás bejáratánál apa-is-alig-éri-át szélességű törzset növesztett, hatalmas fa állt: az Égig Érő Juhar. Szemben, túloldalt pici csapás vezetett az Erdőszéli Rétre. Jobbra kusza bozótos burjánzott, balra a tisztulat peremén duplatörzsű varázslatos fakapu állt. Köröskörül pedig a végetérhetetlen őserdő terült el.
A tisztást lebegő csodatobozok kerítették körbe, közepén Világfa díszlet, amit a törzstagoknak szánt körülések zártak közre. Megérkeztek az Erdei Ülésteremhez.
- Elhatároztuk, hogy megépítjük a Madáretetőt az Örökboldogság Madara számára. De van egy nagy gond. Hiába hagytuk ott Meseországot és költöztünk le Földre, hogy Csodaországot teremtsünk a sivár Valóságból is. Hiába adtuk fel a Meselétet az Élet Kalandjáért. Hiába álltunk ki ezer próbát, hiába küzdöttünk. Hiába vágtuk ki a fákat, hiába kovácsoltuk a szögeket a Madáretetőhöz. Hiába minden! Hiába, mert az Örökboldogság Madara elveszett! Bemocskolódott a hírnevünk! – jelentette be a gyászos hírt Bölcsfőnök helyet foglalva a legpompásabb ülésen.
-Hú! – mondta rémülten Pillangó.
-Grrr! – mordult fel dühödten Mókakoma.
- Ó! – tátották el csodálkozva szájukat a törzs többi tagjai.
- Tudjátok, - folytatta Bölcsfőnök – a Madár nagyon szeret minket. Ezért én úgy gondolom, hogy ellopta valaki.
-Ki, ki? Hogy? – kérdezte türelmetlenül Pillangó idegesen verdesve szárnyacskáival.
- Épp ez az! – felelte Bölcsfőnök. – Nem tudom, ki volt az, csak annyit tudok, hogy azt az illetőt a Gonoszság segítette. Mi tegyünk? – húzta fel a vállát.
Mókakoma már talpra is szökkent. Szótlanul széttárta karjait a Világfa előtt és várta, hogy a varázsláshoz csatlakozzanak hozzá társai. Csillogó piros varázslóköpenye felizzott a varázserőtől, ahogy meglibbentette a szél. Fénylő aranyberakásai hullámzó tajtékjátékot jártak, és bolyhos rojtjai csilingelve koccantak össze. Mókakoma ujjai közt sebesen pörgött a szikrázó tolldíszes, csörgettyűs bambusz varázspálca szinte tömör gömbként vonzva magához az égi hatalmat.
A többiek is nyomban bekapcsolódtak a varázslatba. Együttesen táncolták körbe a Világfát és felhangzott a varázsének.
-Akrakadabra, csiribú-csiribá, tüstént tudjuk meg, ki lopta el az Örökboldogság Madarát!
Beborult a kék ég, fekete felhőgomolyok takarták el a nap sugarait, majd egy villám cikázott egyenesen a Varázskapu közepébe, ahol egy rémséges képet villantott fel. Kopár sivatagi pusztaságon a Leggonoszabb Hétfejű Sárkány szürke sziklás, kietlen hegyorma tornyosult, a Sárkány palotájának legmagasabb tornyának csúcsán, égető forróságban, egy picike kalitka közepén étlen-szomjan haldoklott a csodás Madár.
A kép elmosódott, a vihar elült, a nap kisütött, de az Erdei Üléstermet néma csend ülte meg.
- Tudom már, mit tegyünk! – kiáltott fel Bölcsfőnök. – Hívjuk segítségül a Jósárkányt! Harcra fel! – ezzel Bölcsfőnök nekiiramodott és futva indult lefelé a hegyről. Követte Bölcsfőnököt Mókakoma dübörgő traktorkerekekkel. Követte Mókakomát Pillangó nyusziháton szökellve. Követték őket gyalogszerrel a törzs egyszerű tagjai.
Száguldottak lefelé a Hegyről, száguldottak egészen a Hegy közepéig, ahol az Ég Aljáig Érő Csípős Csalános őrizetében járat nyílt a Hegy Gyomrába. Lassítaniuk kellett, nehogy lebucskázzanak a meredek barlanglejáraton. A csuszamlós folyosóból fekete sötétség és szúrós hideg áramlott kifelé a világos nyár melegébe. Be kellett húzni a fejüket, oldalra ki kellett támasztani a kezüket, úgy tudtak csak behatolni a mélységbe. Ahogy átjárta őket a nyirkos hűvösség, vad kiáltásban törtek ki.
- Ááá! Jósárkány merre vagy?
De semmi válasz nem érkezett.
- Jósárkány! Hahó!
Még mindig nem hallatszódott felelet.
- Ez nagyon különös – állapította meg Bölcsfőnök. Máskor a Jósárkány már lépteik közeledtére mordult egyet-egyet és eléjük sietett.
A vájat kiszélesedett, a hideg már velőig hatolt, a sötétben az orrukig sem láttak: beérkeztek a sárkánybarlang mélyére, a Hegy Gyomrába. Varázspálcáik végén apró lángokat lobbantottak, úgy kémleltek körül. Az üreg tág volt, csavarodós cseppkövek és gubancos gyökerek lógtak alá a nyálkás, hepehupás plafonról, ahol fejjel lefelé lógó denevérek hada kezdett nyugtalanul csivitelni a hirtelen fény hatására. A barlang oldalának mélyedéseit a Jósárkány polcokként használta, az egyikben öt fejének öt poharat, a másikban öt szájának öt fogkefét, a harmadikban ötcsomónyi hajának öt hajkefét tartott. A leghátsó sarokban alvó fészkét alakította ki földkupac tetején óriási széna halomból. Nappalonként itt szokott aludni békésen maga köré csavarva fejeit és hosszú, pikkelyes farkát. Éjjelente pedig a Díszes Wigwamot őrizte az ellenség támadásaitól. De most nem volt sehol, a Hegy Gyomra üresen korgott.
- Hol lehet a Jósárkány tűző napsütésben? – csodálkozott Bölcsfőnök.
- Hol? – visszhangozta elbámulva Pillangó. Mókakoma pedig előrelépett és megvizsgálta a fészket. Felkiáltott: mindenfelé vérnyomokat látott és egy gyűrött, foltos papírfecnit emelt fel a boglyából. Átnyújtotta Bölcsfőnöknek, a sárkányírás közülük egyetlen olvasni tudójának.
- „Megtámadott a Leggonoszabb Hétfejű Sárkány egyik csatlósa. Azt hitte el is pusztított, de szerencsésen életben maradtam. Nagyon megsebesültem, el kellett mennem a Hétszögletű Kerek Erdő Bűbájos Javasasszonyához gyógyírért. Vigyázzatok! Valami gonosz fondorlatosság készül. Fészkem alján találjátok pici fiókám tojását. Óvjátok! Nem sokára ki fog kelni. Sok szerencsét kíván: Jósárkány”
Pillangó máris előreugrott és óvatos kezekkel túrni kezdte a szénakupacot. Meg is lelte a nagy, vakító fehér, foszforeszkáló héjú, langyos tojást. Dédelgetve ölelte magához, majd puha selyemmel bélelt, ütődéstől óvó, pókhálóból és tarka kukoricahajból szőtt tarisznyájába rejtette. Ő lett a Tojás Őrizője.
- Nehéz helyzetben vagyunk. Védőangyalunk, a Jósárkány támogatása nélkül kell szembenéznünk a Gonoszsággal. Csak a magunk erejében és Isten ítéletében bízhatunk. Velem tartatok-e így is a harcmezőre? – tette fel Bölcsfőnök a nagy kérdést a beállt ünnepélyes csendben.
Indián hujjogatás és a varázspálcák ütemes földhöz döngetésének dajng-dajngja volt az egyöntetű felelet.
Megindult a menet vissza az Erdei Ülésterem Varázskapujához. Elől ment Bölcsfőnök. Követte Bölcsfőnököt Mókakoma. Követte Mókakomát Pillangó. Követték őket a törzs egyszerű tagjai.
Mind felsorakoztak a tisztáson a Varázskapuval szemben és átható elszántsággal rászegezték tekintetüket a duplatörzsű, kúszó fára. A Varázskapu fényleni kezdett, majd vibráló-szikrázó szalagokkal telt meg a közepe. Határozott léptekkel átsorjáztak a kapun: Bölcsfőnök, Mókakoma, Pillangó, majd a többiek és máris a Gonoszsárkányok Földjén termettek.
Füstös koromfelhők borították az eget, egy-egy halovány fénycsík tört csak utat magának. Az egész tájra szürkeség telepedett. Csenevész, de sűrű erdőben álltak, valamiféle völgyben. A fák törzse fakó szürkésbarna volt, nélkülözte az ő völgyükben jellemző ezüstös ragyogást, leveleik sem zafíroknak tűntek, hanem száraz pergamennek. Semerre sem nyílt kilátás, fejük fölött záródott a fenyegetően susogó lombkorona.
- Hát most mi tévők legyünk, merre induljunk? Hol lehet az a puszta, ahol a Madár vergődik? – töprengett félhangosan Bölcsfőnök. – Tudom már! Induljunk el a völgy lejtése irányában lefelé, így előbb utóbb ki kell érnünk a síkra, ahonnét megláthatjuk, merre is kell igazából mennünk. Óvatosan menjünk, veszélyes lehet ez az erdő. Indulás! – adta ki a parancsot.
Bölcsfőnök ment elől. Bölcsfőnököt követte Mókakoma. Mókakomát követte Pillangó. Követték őket a törzs egyszerű tagjai. Fejükön a tolldísz szúnyoghálós kalappá változott, köpenyeik hátizsákká lettek, varázspálcáikból cirádásra faragott, színesre festett túrabot vált, könnyű bőrsaruikat masszív túrabakancs váltotta fel.
Mentek, mendegéltek, sok helyütt csak Mókakoma csapkodó sarlójának köszönhették a tovább jutást, mert nem leltek kitaposott ösvényre. Sőt, teremtett lélekkel sem találkoztak, teljesen kihalt és néma volt a bozótos, még rovarok sem rajzottak. Egyre nyomottabbá vált a hangulat, ahogy egyre csak csörtettek előre a komor, változatlan vidéken.
Egyszerre Kis-Vau felvonított és nyargalni kezdett. Hamarosan szem elől tévesztették. Egy darabig nem tudták mire vélni viselkedését, de hamarosan meghallották, mi bódíthatta el a kiskutyát: vízcsobogást hallottak, ennek szimatolhatta ki illatát.
A víz életet is jelent, így megvidámodva meneteltek a hang forrásához. Hirtelen Bölcsfőnök megtorpant, olyannyira gyorsan, hogy Mókakoma beleütközött. Mókakomába pedig Pillangó ütközött, Pillangóba meg a törzs egyszerű tagjai. Tántorogtak egy ideig, mielőtt meg tudtak volna rendesen állni.
- Egy szakadék! – mutatott lába előtt a semmiből felbukkanó rettenetes, függőleges falú hasadékra Bölcsfőnök, aminek alján ott hömpölygött a sáros, sebes vízű patakocska, aminek locsogását meghallották az imént.
- Vak-vak-vau! – vakkantott Kis-Vau a mélységből farkát csóválva.
-Hát, te kutya, hogy kerültél oda le? – nézett körbe Bölcsfőnök. Nyomban rá is lelt a megoldásra. Karvastagságú liánok lógtak alá a mélybe a környező fák ágairól. Megrántott egyet, stabilan tartott.
Már ereszkedtek is lefelé. Elől csúszott Bölcsfőnök. Követte Bölcsfőnököt Mókakoma. Követte Mókakomát Pillangó. Követték őket a többiek.
-Juhúú! – visították a zuhanórepüléshez hasonlatos ereszkedés közben.
Ploccs-ploccs! Hangos, fröcskölős toccsanással értek vizet a patak keskeny medrében és indultak is tovább a sodrás irányába. Kezdett élettel telítődni a táj: de nem kívánatos, alvilági élettel.
Kis-Vau hancúrozva futkorászott előttük, majd csaholni kezdett. Csaholása morgásba tompult, végül ijedt nyüszítéssé silányult. Olyan látvány tárult eléjük, amitől egy szemhunyásnyi pillanatra még a bátor Bölcsfőnök lélegzete is elakadt. Egy sikamlós, fénylő pitykézetű, méregfogait kivillantó, hosszú sziszegő nyelvét kunkorító, imbolygó fejű, sárga villámokat szóró szemű hatalmas kígyó bámult rájuk a meder közepén tekergőzve, ágaskodva.
Bölcsfőnök a szemhunyásnyi pillanat ijedelme után azonnal cselekedett, a kígyótól is hatalmasabbat sújtott egyenesen az állat szemei közé csontkemény túrabotjával. A kígyó megvonaglott és egy mélyről jövő szisszenéssel kimúlt. Belehanyatlott a vízbe. Testét azonnal beborította a vérszívó élősdiek raja.
- Pfúj, pfúj! – iszonyodott Pillangó a látványtól. Hanyatt homlok rohantak tovább a helyszínről, Pillangó többet nem is volt hajlandó belegázolni a vízbe, inkább apró röppenésekre méretezett szárnyacskái erőltetésével libegett a felszín felett.
Bandukoltak, hosszan, egyre hosszabban. Bölcsfőnök már folyamatosan csapkodott maguk körül a botjával, különféle kígyókat, pókokat, piócákat, rovarokat, húsevő növények indáit. A víz saras volt, bűzös és gusztustalan. A völgy néhol kissé kiszélesedett, néhol alig embernyire szűkült. Kisebb-nagyobb vízeséseken bucskáztak alá, átáztak és fáztak. Küldetésük kilátástalannak tűnt. Még a visszafordulás ötlete is megfordult fejükben.
Vánszorogtak, előre, egyre csak előre, egyre csak csüggedtebben. Amikor már alig támolyogtak és azt hitték, nem jöhet már rosszabb, váratlanul sötét örvénylés támadt körülöttük és beszippantotta őket.
- Jaj! – kiáltották mindnyájan… és nem hallották egymás hangját.
A mélyfekete forgószél elszakította egymástól az összetartó törzs tagjait. Benne rekedtek a vak feketeségben. Nem láttak, nem hallottak, magányba záródtak. Dermedt tagokkal magukba roskadtak, ahogy Reményvesztettség Országa beszippantotta őket. Láthatatlan fekete talaj tartotta lábukat, láthatatlan fekete szél süvített mellettük, láthatatlan fekete ég borult föléjük. Színtelen fekete sötétség kötözte meg gondolataikat és érzéseiket. „Nincs tovább, – verődött koponyájuknak a súlyos sejtés – nincs értelme. Egyedül vagyok, elvesztek a többiek, elhagytak. Minek élni már?”. Időtlen, tespedt bágyadtság ülte meg szívüket és Reményvesztettség Országának Rút Királynője már fente fogait újabb zsákmányainak húsára és begyújtotta pokoli búbos kemencéjét.
Kipp-kopp, kipp-kopp, kopogás. Ripsz-ropsz,ripsz-ropsz, reccsenés.
- Kitörtem! Üdv Világ! – a Tojás Őrizőjének tarisznyájában felpattant a tojáshéj és felujjongott egy életvidámságtól túlfűtött jósárkányfióka.
Pillangó szívében feléledt a remény: van tovább és nincs egyedül. A remény sugara a legfényesebb napsugár erejével ívelt át a sötétségen áthidalva a fekete űrt közte és Mókakoma, közte és Bölcsfőnök, közte és a törzs többi tagja között. Csillagképszerű ragyogást vittek Reményvesztettség Országának éjszakájába. Rút Királynő bütykös ujjaival szemét eltakarva, irdatlan jajveszékeléssel húzódott korom palotája legrejtettebb zugába, a törzset pedig elnyelte a fény.
Napégette, köves pusztaságban, egymás hegyén-hátán tértek magukhoz. Bölcsfőnök megölelte Mókakomát, Mókakoma megölelte Pillangót, Pillangó megölelte a törzs soron következő tagját és így tovább körbefogták egymást. Ragyogott arcuk a boldogságtól, hogy újra egymásra leltek, fénylett szemük az örömtől, hogy újra van értelme az életüknek, táncot járt lábuk a mozgást ünnepelve a gubbasztás után. Ölelés körük közepén vígan fickándozott Háromfejű Újsárkány, Kis-Vau és Pici-Cica.
Lehuppantak a földre és körbenéztek. Örömük kissé párologni kezdett. A Varázskapuban látott táj peremén voltak, éppen szemközt a távolság ellenére is monumentális heggyel, a Leggonoszabb Hétfejű Sárkány lakhelyével.
- Hajrá, utánam! – kiáltotta Bölcsfőnök, suhintott egyet varázspálcájával és Kis-Vaut hátaslóméretűvé változtatta, felkapott a hátára és már vágtatott is a hegyorom felé. Követte Bölcsfőnököt Mókakoma Háromfejű Újsárkány szárnyai között kurjongatva. Követte Mókakomát Pillangó Pici-Cica szőrét markolva. Követte őket a törzs hujjogató hada.
Tűzött a tikkasztó nap, dübörgött a hadsereg átszelve a pusztát. Kis-Vau fekete bundája csillogott a fényben, Háromfejű Újsárkány zöld páncélja megtáncoltatta a forró sugarakat és Pici-Cica karma szikrát vetett a sziklás talajon. Elszánt homlokú harcosok özönlöttek az Örökboldogság Madarának kiszabadítására.
Leggonoszabb Hétfejű Sárkány meghallotta a hadi ricsajt barlangjában. Mind a hét fejével kikukkantott a pusztába, majd harsány kacajra fakadt.
- Ezer kis mit ugrálsz, ezek vonulnak ellenem?! Hahaha! – füttyentett egyet és az őt szolgáló gonoszsárkányok tömegét küldte ellenfelei leigázására.
Bölcsfőnök előre tekintett sasszemével és parányi pontokat látott felemelkedni a hegy oromzata körül. A pontok sebesen növekedtek, máris ki lehetett venni a közelgő sárkánysereg formáját.
Bölcsfőnök visszafogta a vágta iramát és megtorpant. Mögötte megtorpant Mókakoma. Mókakoma mögött megtorpant Pillangó. Mögöttük megtorpantak a törzs egyszerű tagjai.
- Nem lesz ez így jó! Nyílt pusztában sárkányok tömege ellen! – kiáltotta Bölcsvezér. Megcsördültek varázspálcáján a csörgettyűk: óriási, lebegő védőpajzsot varázsolt az égre. – Fedezékbe! – ordította éppen csak azelőtt, hogy a leggyorsabb gonoszsárkány első tűzorkánja végigsöpört volna a törzset ropogósra pirítva.
Pattogott a sok tűznyaláb a páncélburkon, az alá szorult seregig izzott a hője. A tűzokádó gonoszsárkányok pedig egyre özönlöttek. A pajzs alá csak azért nem égettek még be, mert Háromfejű Újsárkány szorgalmasan fújta ki feléjük saját tüzét. De szegény, egymagában a végtelen tömeg ellen nem bírhatta sokáig, kezdett kifulladni.
Törte a fejét Bölcsfőnök, hogyan kerüljenek ki a csávából. Egyszerre csak ragyogó ötlete támadt.
- Mókakoma, Mókakoma! Gyorsan! Elő a Varázsslagokkal! – süvítette Mókakoma fülébe a sistergő, pattogó fém zaját is túlszárnyalva csengő hangjával. Füst és pernye fojtogatta már a köhögő törzset.
Mókakoma varázspálcája suhintása nyomán vastag slagok tekergőztek elő a semmiből, melyekből tömör sugárban tört elő a Sárkánytűzoltó Varázsvíz. Mindenkinek jutott egy-egy locsoló eszköz.
- Nesze, nektek! – ugrott ki a pajzs alól fröcsögő slaggal a kezében Bölcsfőnök. Követte példáját Mókakoma. Mókakomát követte Pillangó. Követték őket a törzs többi tagjai. Szivárványos permetözönként szállt a sok Varázsvízcsepp a tűzcsóvák felé.
A gonoszsárkányok hitetlenkedve hördültek fel, aztán amint a jéghideg vízözön végigcsapott tagjaikon csapot-papot hátrahagyva menekülőre fogták a dolgot.
- Jajj! Jajajajj! – jajveszékeltek, sipákoltak, ahogy a győzedelmes törzsi sereg toccsanó vízsugarakkal kergette végig őket a pusztaságon.
Látta ezt barlangjából kukucskálva a Leggonoszabb Hétfejű Sárkány és nem hitt a szemének.
- A kutyafáját neki! Egyesszámú Algonosz! Kettesszámú Algonosz! – bömbölte el magát. – Induljatok és teremtsetek rendet!
Egyesszámú Algonosz és Kettesszámú Algonosz kiterjesztve terebélyes szárnyaikat méltóságteljesen felemelkedett a levegőbe. Rémületes sziluettjük betöltötte a láthatárt.
A sok gonoszsárkány tőlük még jobban megrémült, mint a Varázsvíz jegességétől, láttukra nyomtalanul rebbenték szét a szélrózsa minden irányába. Leeresztette slagját Bölcsfőnök. Leeresztette Mókakoma. Leeresztette Pillangó. Leeresztették a törzs egyszerű tagjai. Türelemmel várták, mit hoz eléjük a sors.
Nemsokkal előttük a két gonoszsárkány leereszkedett a sziklagyepes földre. Kőből faragott vízköpő szörnyekként tornyosultak a puszta síkja fölé. Méregzöld páncéljuk és fényes fekete pikkelyes farkuk volt, és hét-hét fejükben hét-hét vérbenforgó szempár izzott.
A gonoszsárkányok és a törzs közti területen két táblányi, embernagyságú sárkányfigurás sakk-készlet emelkedett ki a földből hangtalan pompával.
- Törzsfőnök, lépj elő! – süvöltött végig a térségen Elsőszámú Algonosz felszólítása.
- Itt vagyok, ragyogok, színem rengeteg sok! – felelte Bölcsfőnök kidüllesztett mellel magabiztosan felvonulva.
- Ketten játszunk ellened. Ha vesztesz, meghalsz a törzseddel együtt. Ha nyersz, köddé válunk. Ilyen egyszerű. Vállalod? – kérdezte Egyesszámú Algonosz.
- Hát, persze! – vágta rá Bölcsfőnök.– Ez a világ legjobb játéka! Játszunk hát! – komolyodott el.
Léptek és léptek, figyeltek és cseleztek, ütöttek és hárítottak. Bölcsfőnöknek vágott az esze, mint a borotva, figurái tarolták az ellenfeleket. De az Algonoszok ördöngössége is párját ritkította, jobbnál jobb lépéseikkel ők is ritkították Bölcsfőnök tábláján a bábukat. Ráncolta is gondterhelten Bölcsfőnök izzadó homlokát.
Látta Mókakoma, hogy ennek fele sem móka. Látta Pillangó is, amit Mókakoma. Halk szavakkal összesúgtak-búgtak, majd a tettek mezejére léptek.
Mókakoma varázspálcája végéből buborékként pattintott ki egy tengernagy ,labdát, amit ellódított Egyesszámú Algonosz táblájára. Ezzel egyidejűleg Pillangó felröppent Kettesszámú Algonosz mezői felé. Lufimód felpüffesztette magát és beletottyant a sakktábla közepébe. Éppen mikor ülepével feldöntötte a Kettes Királyt, Mókakoma tekegolyója leterítette az Egyes Királyt.
Egy pillanat döbbent csönd után a három játékos egyszerre kezdett ordítani.
- Ez csalás! – bömbölte a két Algonosz máris köddé változva, mivel királyaik ledőltek.
- Én akartam nyerni, ezek az én játszmáim voltak! – kiáltotta Bölcsfőnök. De amint látta az algonoszok megsemmisülését, rögvest megenyhült. – Sebaj, a lényeg, hogy győztünk!
Látta ezt barlangjából kukucskálva a Leggonoszabb Hétfejű Sárkány és újfent nem hitt a szemének. Mérgében olyan fülsüketítő robajjal üvöltött fel, hogy az egészen a törzsig elhallatszott.
-VÁÁÁ! – szétterjesztette redős szárnyait és sötét gomolyként felemelkedett hegyormáról. Füstgomolygott hétfeje kétszer hét orrlyukából, úgy röppent ellenfelei felé a Gonoszság legfőbb képviselője.
Bölcsfőnök átváltozott fénysebes, bombázó Blackbird harcirepülővé. Mókakoma átváltozott acélöklű robottá. Pillangóátváltozott önműködő géppuskává. A törzs egyszerű tagjai is mind átváltoztak hadeszközökké.
Összecsaptak az ellenfelek.
Nincs szó, mi leírhatná ezt az irdatlan küzdelmet. Sem ember, sem állat, sem a mesevilág nem látott még ehhez foghatót.
Mégsem akart a csata eldőlni. Egyformán erősek voltak, hiába égették, lőtték, robbantották egymást. Látva az eredménytelenséget, a törzs taktikát változtatott.
Bölcsfőnök átváltozott döf-döf-döfködő orrszarvúvá. Mókakoma átváltozott fogát csatt-csatt-csattogtató krokodillá. Pillangó átváltozott bök-bök-böködős sündisznóvá. A törzs többi tagjai is mind átváltoztak rettenthetetlen állatokká.
De a csata még mindig nem akart eldőlni. Küzdöttek, küzdöttek és küzdöttek eredmény nélkül. Egyformán erősek voltak, hiába csépelték, ütötték, verték, harapták egymást. Ezúttal a Leggonoszabb Hétfejű Sárkány húzódott félre.
-Minden tiszteletem a tiétek, porszemek! – lihegte. – Látjátok, nem bírjuk le egymást. Van inkább egy ajánlatom. Legyünk barátok. Lépjetek köddé vált algonoszaim helyébe. Együttes gonoszságunkkal meghódíthatjuk az egész világmindenséget. Miénk lehet minden kincs, tudás, hatalom. Kényünk-kedvünk szerint irányíthatjuk a létezést. Mindenki a mi vágyainkat fogja lesni, mindenki minket fog szolgálni, rettegni fog tőlünk az univerzum. No, mit szóltok? Elfogadjátok a békejobbot? – húzta résnyire hét pár villogó szemét.
-Soha!!! – ordította egyöntetűen a törzs. – A mi utunk a Jóság és a Szeretet, nem kérünk a gonoszságodból! – ezzel újra összecsaptak.
Viaskodtak, viaskodtak, mind elfáradtak. Szétrebbentek pihenni. A sok harctól ólomnehéznek érezte tagjait Bölcsfőnök. Ólomnehéznek érezte Mókakoma. Ólomnehéznek érezte Pillangó. Ólomnehéznek érezték a törzs egyszerű tagjai. Ólomnehéznek érezte a Leggonoszabb Hétfejű Sárkány is. Pihenésre, alvásra vágytak, de tudták, aki csak egy icike-picike pillanatra is elszunnyad, annak vége, nyomban lecsap rá az ellenség.
Bölcsfőnök laposakat pislogott, le akartak csukódni a szemei. Le akartak csukódni Mókakoma szemei is. Le akartak csukódni Pillangó szemei is. Le akartak csukódni a törzs többi tagjainak szemei is. Úgy tűnt le akarnak csukódni a Leggonoszabb Hétfejű Sárkány szemei is. De! De Bölcsfőnök elkapta a ravasz villanást a félig lehunyt kétszer hét szempilla alatt.
Bölcsfőnök a holtfáradtság álmosságával, mégis a legéberebb lélekkel figyelte a jelenést, ahogy a Leggonoszabb Hétfejű Sárkány hét feje átalakult. Átalakult kedves, szeretetre méltó Hét Emberré. Első feje jóságos anyóka, második feje tanácsadó apóka lett. Harmadik feje hozzábújni való anyafigurává, negyedik feje biztonságot nyújtó apaszerű alakká változott. Ötödik feje játszani hívó szépséges leánykaként, hatodik feje virgonc, huncutkodó fiúcskaként jelent meg. Hetedik feje kacagós, gőgicsélő kisbabává változott. Mindannyiuknak vidám mosoly bujkált az ajkán.
- Gyertek hozzánk, galambocskáim! – nyújtották a törzstagok felé ölelésre karjukat – Szeretünk, ölelünk, simogatunk, babusgatunk. Megetetünk, megitatunk, elaltatunk. Játszunk, adunk ajándékot. Megvédünk minden rossztól, kényeztetünk. – duruzsolták az andalító szavakat átható, csengő-bongó kórusban. Gyertek, gyertek, hagy öleljünk meg! – a törzs tagjait szinte már megbabonázta a káprázat.
- Ne higgyetek nekik! – kiáltotta talpra szökkenve Bölcsfőnök. – Ez csak a Sárkány ámítása! Látszat és ámítás az egész, s megesznek! – a törzs bamba kábultban lebegett.
Bölcsfőnök újult erővel előkapta kardját és nekiesett a Hét Embernek.
- Óáóáóá! – sírt a baba.
- Ne bántsd a kistestvérünket! – ugrott elé a kislány és a kisfiú.
- Megölnél egy gyermekeit óvó anyát? – karolta át őket az anya.
- Hagyd békén a családomat! – kiáltotta eléjük lépve az apa.
- Csak a testünkön át! Mivelünk végezz, mi már öregek vagyunk, de kíméld meg gyermekeink és unokáink életét! – könyörgött a nagymama és nagypapa.
- Miért törsz ellenünk? Mi csak a javatokat akarjuk! Befogadnánk családunkba, dédelgetnénk! Te pedig, tisztelt Bölcsfőnök, ránk támadsz? Mit vétettünk mi, hogy ezt érdemeljük? – folytatták kórusban.
- Nem vagytok ti szent család! Nem vagytok ti önfeláldozó segítők! Ti a Leggonoszabb Hétfejű Sárkány vagytok, akármi alakot öltsetek is! Nesze nektek! – azzal Bölcsfőnök egy lendületes kardcsapással kettészelte a Hét Ember csoportját.
A Hét Ember megingott és visszanyerte sárkány formáját. A Sárkány vonaglott egyet, aztán fejei lehullottak a porba. Mindent elborított savasan sistergő piros vére, majd az algonoszokhoz hasonlatosan, egy pukkanással köddé vált.
Lehanyatlott Bölcsfőnök kardja, és Bölcsfőnök mély álomba merülve elterült a földön.
Felszabadultan sóhajtott fel Mókakoma. Követte sóhaját Pillangóé. Követte Pillangóét a törzs többi tagjáé. Majd üdvrivalgásban törtek ki. A kimerült Bölcsfőnök békésen aludt tovább a hujjogatás ellenére.
Mókakoma volt az egyetlen, akinek eszében maradt küldetésük eredeti célja. Mókakoma kivált az ünneplő tömegből és elszáguldott a hegyorompalota csúcsa felé.
Mókakomát nem követte senki. Mókakoma magamagában igyekezett az Örökboldogság Madaráért, hogy kimentse a szűk kalitkából és visszajuttassa a többiekhez, akiknek messze hangzó kacajai maradtak egyetlen úti társai.
A sziklás hegytömböt zöldes árnyalatú vízzel telt várárok vette körül. Híd semerre sem látszott. Mókakoma néma suhintással varázsolt elő egy csónakot a semmiből, varázspálcáját pedig szigonnyá alakította, ugyanis a víz hemzsegett a fogukat csattogtató, vérszomjas cápáktól.
De mi is pár cápa egy sárkánysereghez képest? Mókakoma egy csöppet sem riadt meg. Megragadta egyik kezével az evezőt, másik kezével a szigonyt. Evezett és döfött, evezett és döfött, evezett és döfött. Még az út felénél sem járt, amikor a cápák tanulva a fájdalmas leckéből, máris engedelmesen kitértek nyomvonalából.
Kilépve a túlpartra, Mókakoma tisztelegve intett nekik búcsúzóul. Ott állt a kastély aljában, már csak a legmagasabb torony csúcsáig kellett feljutnia. Szemfülesen kikerült néhány vermet és csapóajtót, s máris az utolsó lépcső hosszú sora előtt találta magát. Kacskaringós csigalépcső vitt a legmagasabb pontra. Ablaka nem volt a keskeny toronynak, a rengeteg lépcsőfok beleveszett az áporodott sötétségbe.
Mókakoma tapogatózva haladt előre, léptei döngtek a kísérteties csöndben, feje felett denevérek köröztek. Lépett és lépett, egyre csak feljebb, míg elérte az utolsó ajtót, mely a torony semmibe nyíló tetejére vezetett.
Kilépett a fénybe. Hiába vakította el szemét a hirtelen világosság, máris érezte a Madár jelenlétét. Éppen ahogy a Varázskapu mutatta, ott vergődött szegényke bebörtönözve.
-Üdvözöllek, Madárkám! – szólt Mókakoma és puszta kézzel szétfeszítette a kalitka rácsait. A hevesen dobogó szívű, éhezéstől, szomjazástól legyengült Madár örömmel omlott oltalmazó karjai közé.
Szorosan ölelve a gyenge Madarat, Mókakoma körbekémlelt a kopár vidéken. Azt látta, hogy a Leggonoszabb Hétfejű Sárkány pusztulása és a Madár kiszabadítása nyomán máris kezd barátságosabbá válni a tájék. A kiégett pusztában élénk zöld fű sarjadt színes virágokkal telehintve. Kecses röptű pillangók, zsongó méhecskék szálldostak körülöttük. Tiszta vizű patakok fakadtak, forrásaik körül ligetek kezdtek burjánzani, megjelentek a nyuszikák, őzikék, az énekesmadarak. Az égen szivárvány ívelt keresztül. Pedig a karjában fészkelő Madár olyan gyengécske volt még, hogy repülni sem tudott.
Mókakoma megkereste tekintetével a törzsét és egy óriási, biztos léptű szökelléssel leugrott közéjük.
- Íme: az Örökboldogság Madara! – tartotta fel diadalittasan a kiszabadított állatkát.
Pillangó felujjongott. Követte hangját a törzs egyszerű tagjainak zsivaja. Odafutott a Madárhoz, magához szorította, simogatta, becézgette. Kulacsából megitatta Életvízzel, tarisznyájából megetette Világmaggal és a Madár máris erőre kapott. Széttárta színpompás, fénylő szárnyait, szikrázó ékkőként felreppent a törzs fölé és körözve a boldogságtól megigézettek felett, csodaszépségű, gyönyörű dallamú énekszóra fakadt.
Felébredt erre Bölcsfőnök is.
- Az Örökboldogság Madara! Újra szabad az Örökboldogság Madara! – kiáltotta, ahogy kacagva talpra ugrott.
Kacagott Bölcsfőnök. Követte kacagását Mókakoma kacagása. Mókakoma kacagását követte Pillangó kacagása. Pillangó kacagását követte a törzs többi tagjának kacagása. A törzs többi tagjának kacagása áthatotta az egész világot. A gyöngyöző kacagás hangjai megtöltötték a földet, az eget, a vizeket és visszaröpítették Bölcsfőnököt, Mókakomát, Pillangót és törzsüket a Díszes Wigwam Nevető Völgyébe.
Így történt ez szóról szóra, ott, ahol az Óperenciás tengeren és az Üveghegyeken innen, a Föld nevű bolygó közepén, a Kárpáti hegyek medencéjében a tarka-barka ház kertjében az ugra-bugra kecske mekeg, és egy Vácegres nevű faluban három varázslóindián varázsol.
Aki nem hiszi, az járjon utána!